A magyar légiósról mindenkinek eszébe jutnak a feledhetetlen alakok: Fülig Jimmy, Piszkos Fred, Gorcsev Iván. Azt viszont, meggyőződésem, kevesebben tudják róla, hogy olvasottsága Jókai Móréval vetekszik. Nem csoda, hiszen műveit az irodalmi körök is nagyra értékelik, nem marad már ki a Ki kicsoda a magyar irodalomban típusú felsorolásokból sem.

A Rejtő nevet a magyarosítás során választotta magának, eredetileg Reich Jenőnek hívták, zsidó családban született 1905 március 29-én. Tizenkilenc évesen a színésziskolával is probálkozott, előbb Budapesten, majd Berlinben is belekóstolt a színi életbe, de nem sok tehetséggel áldotta meg az Ég, s mivel a szerepek híján a pénze is elfogyott, utazgatni kezdett. Európai és észak-afrikai utazásai során volt hajómunkás, halász, konyhai mosogató, de még a francia idegenlégióban is megfordult. Arról a mai napig több legenda kering, hogy végül miként vált meg a légiótól. Állítólag egy ezredorvos egészségügyi okok miatt leszerelte Rejtőt, mások viszont úgy tudják, hogy őmaga szökött meg a légióból. Tény, hogy Marseilleben, hacsak egy rövid időre is, de valóban belekóstolt a légiós életbe, a korábbi utazásai során pedig Észak-Afrikában is megfordult, így személyes tapasztalatok is a rendelkezésére álltak a légiós történetek megírásához. 1927-ben tért végleg vissza Budapestre.

Írói pályafutását színpadi művek, kabarék és operettszövegek írásával kezdte, majd ponyvaregényeket írt Gibson Lavery álnéven. Később ezt az álnevet használta a vadnyugati regényekhez is. A P. Howard álnevet is kiadója biztatására vette fel, mert akkoriban az angol írók munkáit a vásárlók előnyben részesítették. Aztán a háború kitörése, a zsidótörvények és betegeskedései miatt kevés könyvét publikálták. 1942-ben Ukrajnába vitték munkaszolgálatra, itt halt meg 1943 január 1-jén. 1956-ig műveit kizárólag a feketepiacról lehetett beszerezni, új kiadásban elsőként A láthatatlan légió jelent meg 1957-ben. 1966-tól aztán sorra jelentek meg a regényei, sok közülük csak ezekben az évekbe élte meg első kiadását.

Műveiből több film is készült, ezek közül az elsőt 1937-ben készítették Kabos Gyula főszereplésével, ennek címe az Úrilány szobát keres volt. A Három testőr Afrikában-t a nemrég elhuny Bujtor István vitte vászonra 1996-ban, a méltán híres Vesztegzár a Grand Hotelben Palásthy György rendezésében került a mozikba még 1963-ban A meztelen diplomata címen. Rejtő életének utolsó napjait Somló Tamás rendezésében filmesítették még 1970-ben A halhatatlan légiós, akit csak Péhovardnak hívtak címen.

A Kossuth-díjas írónő 1932. november 24-én született Budapesten polgári család gyermekeként. Írói pályája viszonylag későn, 34 évesen kezdődött. Bár gyerekkorában próbálkozott írással, tizenhat évesen mégis abbahagyta. Az érettségi után, előbb dolgozni kezdett- volt könyvelő és művészeti eladó-, majd fölvétették az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, levelező tagozatára. 1961-ben magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett. Általános iskolában és középiskolában is tanított.

1966-ban jelentek meg első novellái. Ezt követő kilenc évben, öt regénye, több kiadást megért négy elbeszéléskötete jelent meg. Regényből átdolgozott két drámáját (Fejünk felől a tetőt, Tartozik és követel) a budapesti Thália és a szolnoki Szigligeti Színház is játszotta.

Első regénye 4447 címen jelent meg, egy külvárosi lebontásra ítélt, rozoga ház helyrajzi számára utal. A cselekménye szinte csak ebben a házban játszódik, négy generáció együttélését mutatja be az írónő, mindegyik szereplő a maga berögzüléseivel, rigolyáival és földhöz ragadt vágyaival éli megszokott hétköznapjait. A ház nem egyszerűen a cselekmények helyszíne. Konnotatívan egy életforma összeomlásának szociológiai jelképe. Hangos siker fogadta a könyvet, a kritika egyöntetűen elismeréssel nyilatkozott. Dicsérték a drámai szerkesztést, a hiteles, realisztikus jellemeket, a fordulatos cselekményt. Művei ettől kezdve nagy érdeklődésnek örvendtek.

A Kötél nélkül novelláskötetében is dominál a kíméletlen, elidegenítő, naturalista ábrázolás mód. A szerző objektíven, dialógusokon keresztül bontja ki a cselekményt, a konfliktusokat és a jellemeket. A cselekményből közvetlen megfejthető az írói üzenet.

A Tartozik és követel című művének főhősei fiatal házasok. A két fél, egymástól teljesen eltérő életszemléletet képvisel. Egyikőjük (Ildikó) racionális, határozott, céltudatos ember, míg férje (Miklós) érzelmesebb beállítottságú, szentimentális szereplő. A regény tragikomikus konfliktushelyzetek és létküzdelem bemutatása két ellentétes karakter sorsa által.

A Napok Jókai Anna legnagyobb igényű, prózai munkája. A történet a főhős, Oláh Viktor teljes életét felöleli, szinte mindennapját, hetét megjeleníti az írónő. A műben két, egymással ellentétes folyamat fut párhuzamosan. Egyrészt látni, hogyan omlik össze rohamosan Viktor élete, másrészt meg figyelemre méltó, hogyan jön rá bizonyos dolgokra. Csak közvetlen a halála előtt tudja megfogalmazni mit is gondol az életről, a sorsról: „Azt hiszem, a titok az, hogy hogyan képes az ember teljes erőbedobással cselekedni a tökéletlen jelenben, amikor a tiszta öntudat már sokkal magasabbra világít.”

Az írónő könyvei számos utódkiadást értek meg, és több nyelven is megjelentek. Folyamatosan jelen van az irodalmi életben, számos közéleti tisztséget visel. Számos díja mellett az 1970-ben kapott József Attila-díj valamint az 1994-ben elnyert Kossuth-díj büszke tulajdonosa.

A Forsyth-könyvekben az a jó, hogy a történet egy- vagy több szála is egy teljesen banális, hétköznapi, minden ízében hihető esemény következményeként kel életre. Fogalmazhatok úgy is: Forsyth valamilyen formában a pillangóhatásra alapoz, és ezt nagyon jól csinálja. Az Odessa-ügyirat cselekménye is valahogy így indul. Peter Miller oknyomozó újságíró azért áll meg az autópályán, mert meghallja a rádióból a hírt, miszerint Kennedy elnök merénylet áldozata lett Dallasban. Pedig ha nem állt volna meg, nem veszi észre a száguldó mentőautót, nem ered az ügy nyomában egy új sztori reményében , nem szerez tudomást egy öregember öngyilkosságáról, nem kezd el agyott maga után a szerencsétlen öngyilkos. Így bukkan az egykori SS-százados Eduard terepre merészkedik: a történetbe ágyazva második világháborús drámát fest meg, miközben főszereplője náci háborús bűnösöket üldöz. Teszi mindezt olyan szinten, mintha soha másról nem írt volna.

A szövetségesek Mike Martin SAS őrnagyot Bagdadba küldik az Öböl-háború hajnalán, hogy szegény beduinnak öltözve felvegye a kapcsolatot egy Jerikó fedőnevű, ismeretlen iraki ügynökkel, akiről csak annyit tudni, hogy magas politikai körökből származik, és jó pénzért (titkos svájci számlára utalva) hajlandó elárulni Szaddám Husszeint. Az őrnagynak az a feladata, hogy megtudja, valóban létezik-e Iraknak nukleáris fegyvere, valóságos-e az Isten Öklének nevezett iraki csodafegyver, és ha igen, hol rejtegeti azt a diktátor.

A regény azonban nem pusztán ennyit nyújt. Frederick Forsyth ismét bizonyítja, hogy mindent tud a haditechnikáról, a lenyűgöző vadászrepülőgépekről, a titkosszolgálatok munkájáról, és a sok szálon futó cselekmény során változatos emberi sorsokat mutat fel. A történet során valóságos szereplőkkel is találkozunk (George Bush, Margaret Thatcher, Szaddám Husszein), mint ahogyan az iraki csodafegyverről is keringtek hírek az Öböl-háború idején. Ennek felfedése érdekében valóban mindent megtettek a titkosszolgálatok – azok munkájáról azonban hivatalos jegyzéket nem adtak ki. A valóságban azért feltehetően ugyanúgy működött a gépezet, ahogyan azt Frederick Forsyth is leírja: színleg együttműködik a CIA, az MI5 és a Moszad, valójában mégis csak maguknak dolgoznak.

Bob Woodward egyike a legismertebb amerikai újságíróknak. Az 1974-ben publikált, a Watergate-ügyet feldolgozó z elnök emberei óta tudjuk, hogy mindenkinél jobb forrásai vannak Washingtonban. Azt tartják róla, hogy előtte minden ajtó megnyílik a fővárosban, ott lehet a bizalmas tájékoztatásokon, állítólag Bush elnök többször is személyesen fogadta az Ovális irodában (és ezzel nem sokan dicsekedhetnek), s hogy őmaga hívhatta meg vacsorára Donald Rumsfeld védelmi minisztert. Bob Woodwardról elmondhatjuk tehát, hogy washingtoni körökben igazi bennfentes, az írásai pedig “hitelesek és tárgyilagosak”.

A támadás terve az iraki háború előkészületeiről szól. Úgy tűnik, Woodward valóban ott volt minden eligazításon, elsőkézből szerzett információkat a döntéshozók lépéseiről, exkluzív interjúkat készíthetett a Bush-adminisztráció tagjaival. Félelmetes, ahogy szárazon elénk tárja: miként készülnek az elnök beszédei, hogyan dolgozik egy csapat azon, hogy a Bush száját elhagyó mondatok után milliók érezzék úgy, hogy a “Gonosz Tengelye” valós fenyegetést jelent az amerikai állampolgárokra. Képet kapunk arról is, miként és miért habozott Colin Powel támogatni a kormány azon igyekezetét, hogy Szaddám Husszeint eltiporják a Föld színéről, vagy hogy Bush milyen okos húzással állította végül az ügy mellé őt. Az tény, hogy amit Woodward ebben a könyvben leír, az hiteles és tárgyilagos. Na jó, az elsőben azért kételkednék, de tárgyilagosnak tényleg tárgyilagos. Azt azonban hozzátenném még, hogy a támadás terve ebben a formában hiányos is. Woodward szinte semmit nem ír arról, hogy a szövetséges csapatok Irakban végül egy fia tömegpusztító fegyvert sem találtak, és erről a titkosszolgálatoknak bizony előre, már a támadás tervezésekor tudniuk kellett. Arról sem esik szó, hogy Bush elnököt milyen mértékben mozgatták esetleg személyes jellegű indíttatások a Szaddám Husszein elleni háború kirobbantásában. Hasonlóképpen hiányoltam a könyvből olyan jellegű összefüggéseknek a pártatlan feltárását, amelyek alapján a Bush adminisztráció Irakot a nemzetközi terrorizmussal és a szeptember 11-i eseményekkel hozta kapcsolatba – természetesen itt mellőzve minden összeesküvés-elméletet, és csakis a tényekbe kapaszkodva. Ha A támadás terve “a 2001. szeptember 11-i terrortámadás utáni lépések és döntések hátterét kutatja” (idézet a magyar kiadás belső borítójáról), akkor szerintem ez a könyv lehet hiteles és teljes mértékben lehet tárgyilagos is, de nem teljes, és legfőképpen nem pártatlan.