A Forsyth-könyvekben az a jó, hogy a történet egy- vagy több szála is egy teljesen banális, hétköznapi, minden ízében hihető esemény következményeként kel életre. Fogalmazhatok úgy is: Forsyth valamilyen formában a pillangóhatásra alapoz, és ezt nagyon jól csinálja. Az Odessa-ügyirat cselekménye is valahogy így indul. Peter Miller oknyomozó újságíró azért áll meg az autópályán, mert meghallja a rádióból a hírt, miszerint Kennedy elnök merénylet áldozata lett Dallasban. Pedig ha nem állt volna meg, nem veszi észre a száguldó mentőautót, nem ered az ügy nyomában egy új sztori reményében , nem szerez tudomást egy öregember öngyilkosságáról, nem kezd el agyott maga után a szerencsétlen öngyilkos. Így bukkan az egykori SS-százados Eduard terepre merészkedik: a történetbe ágyazva második világháborús drámát fest meg, miközben főszereplője náci háborús bűnösöket üldöz. Teszi mindezt olyan szinten, mintha soha másról nem írt volna.
