A brit és az amerikai hírszerzés megtudja, hogy az al-Kaida egy nagyszabású terrortámadásra készül. Azt viszont nem tudják, hogy mikor, hol és milyen formában fognak lecsapni a terroristák. Az al-Kaidán belül nincs informátora egyik szervezetnek sem, beépíteni is lehetetlen bárkit is. Legalábbis elsőre úgy tűnik. Aztán jön a mindent megmentő ötlet: Mike Martin ezredes az egykori tálib-vezér Izmat Khan bőrébe bújva belopózik Afganisztánba, míg az igazi Khant Guantánamo Bayben őrzik. Az ezredes mozgását műholdak segítségével követik az ellenséges területen, de nagyon elővigyázatosnak kell lenniük: az afgánok különösen óvatosak azon honfitársaikkal szemben, akik korábban amerikai kézre kerültek. A tapasztalt Mike Martin minden téren sikeresen alakítja Izmat Khant, de egy napon szem elől tévesztik az amerikai műholdak is.
A történet aktuális problémával foglalkozik, a cselekmény mindvégig izgalmas, Forsyth pedig ismét bizonyítja, hogy a hírszerzés világának ábrázolásán túl nagy mestere a tollforgatásnak, az egyén megrajzolásának, a több szálon futó események nagyszerű vezetésének. Minden más ismerős lesz azoknak, akik olvasták Forsyth egy korábbi könyvét, az Isten öklét. Mike Martin ezredes immár másodszor jelenik meg a téren (az Isten öklében szintén ő játssza a főszerepet), és a feladata most is hasonló: az ellenség ruhájába bújva (jelen esetben tálibnak öltözve) belopakodni a “front mögé”, megszerezni a kívánt információt, megoldani a problémát. Személy szerint fenntartással kezelem az olyan történeteket, ahol mindig ugyanaz az ügyeletes jófiú, és végül mindig tökéletesen megoldja a rábízott feladatot, Forsythnak viszont Az afgánt még meg lehet bocsátani; egyrészt az egészen újszerű, aktuális történet magával sodor, másrészt Forsyth lebilincselő stílusa sem engedi, hogy ráhúzzuk a sablont Mike Martin ezredesre. A végére pedig azt is sejteti, hogy Mike Martinból őmaga sem akar folytatásos hőst kreálni, és érezni, hogy az ezredesnek valóban ez lehetett az utolsó bevetése.
