A washingtoni Johns Hopkins Egyetem professzorának 2006-ban, a forradalom 50. évfordulójára megjelent könyve azt állítja, hogy 1956-ban a kevesebb több lett volna, Nagy Imrét pedig botcsinálta forradalmárnak nevezi.
A könyv személyes hangú bevezetőjéből kiderül, hogy a szerző újságíróként szemtanúja volt a budapesti eseményeknek, majd a bukás után Amerikába emigrált. Külső és belső megfigyelőként megírt elemzése egyszerre könnyed, érthető stílusú és egyben alaposan dokumentált történelmi munka, amely a revízió szándékával íródott, következtetései pedig további vitára generálnak. Az alcímből – Moszkva, Washington, Budapest és a magyar forradalom – világosan kirajzolódik a könyv tulajdonképpeni tárgya, a főbb toposzok és a történéseket alakító nagyhatalmak valamint a forradalmi Magyarország közötti interakciók.
Az egyik főszereplő az Amerikai Egyesült Államok kormánya, amely a szerző szerint a kulcsfontosságú döntésekhez szükséges információk h 
iánya miatt cselekvésképtelen állapotban van. A Gati által vizsgált CIA dokumentumokból pedig kiderül, hogy az USA semmiféle segélynyújtást nem tervezett Magyarország felé, hisz az ügynökség a múlt század ötvenes éveiben Magyarországot a szovjet tábor egyik legjelentéktelenebb országának tekintette. A CIA-nak egyetlen Magyarországon tevékenykedő ügynöke volt, akit Gatinak sikerült megszólaltatnia.
A másik főszereplő a moszkvai vezérkar, amely a történész szerint hajlandó lett volna átgondolni az akkori szigorú uralmi rendszert.
A harmadik csoport nem más, mint a magyar forradalmárok, élükön Nagy Imrével, akit a vele foglalkozó fejezet címében botcsinálta forradalmárnak nevez. Gati hangsúlyozza, hogy Nagy Imre kiinduló helyzete nem volt reménytelen, azonban a forradalom alatt gyenge kormányzati teljesítményt nyújtott. A kezdetek kezdetén nem volt tisztában a történésekkel, majd azt követően teljes mértékben magáévá tette a forradalmárok követeléseit, két véglet közt hánykódott. Hezitálása egybeesett más fontos, a cselekményeket alakító személyek hibáival. Gati legfontosabb következtetése, hogy a forradalomnak nem kellett volna elbuknia, ha a négy szereplőből három együttműködve, gesztusként értékelte volna a moszkvai nyitást. A forradalmároknak be kellett volna látniuk, hogy nem akarhatnak egyszerre mindent, és fel kellett volna ismerniük, hogy egy olyan kis nemzetnek, mint a magyar, korlátozottak a lehetőségeik. Ezen a ponton mulasztott Nagy Imre, aki meggyőzhette volna a felkelőket szándékaik irrelevanciájáról, és Moszkva számára is elfogadható kompromisszumos megoldás mellett állhatott volna ki teljes mellszélességgel. Gati szerint Gomulka és Tito volt a követendő példa, egy olyan politikai berendezkedés, amelyben létezik egy alacsony fokú nyilvánosság, korlátozott, de mégis létező politikai pluralizmus. Gati Deák Ferencre és az 1867-es kiegyezésre utal, kis ország számára a fél győzelem is győzelem. Ez a megközelítés ritka a magyar forradalmat feldolgozó történeti munkákban.
Ebből a megközelítésből kiindulva Gati erőteljesen kritizálja a Szabad Európa Rádió Magyar Osztályát is, amely a lehető legradikálisabb célok megfogalmazására buzdított. Végeredményben Gati azt állítja, ha minden szereplő bölcsebb, esély mutatkozott volna a békés megállapodásra. Hisz a magyarok közül kevesen, mintegy 15 ezer ember harcolt fegyverrel a szovjetek ellen, céljuk pedig a rendszer megreformálása volt, nem annak felszámolása. A forradalom nélkülözte a józan ítélőképességgel rendelkező vezetőket, kezdetben a kommunista reflexek alapján cselekedtek, majd október 30-a után a forradalmárok követeléseinek engedve teljesen elrugaszkodtak a valóság talajától. Hamis az álláspont, mely szerint Moszkva mindenáron a katonai beavatkozást szorgalmazta, hisz a levéltári forrásokból egyértelműen kiderül, október 30-án a szovjet pártelnökség a katonai beavatkozás ellen szavazott. A döntést másnap megváltoztatták, amelyhez nagymértékben hozzájárultak a Köztársaság téri atrocitások.
