A 2003-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett dél-afrikai író regénye 1980-ban látott napvilágot; a könyv Konsztaninosz Kavafisz azonos című versének újragondolása. A történetet egyes szám első személyben meséli el a szerző; a főszereplő egy elképzelt birodalom határvidékén található erődváros bírója. Egy napon váratlan esemény zavarja meg az erődítmény lakóinak az életét: a fővárosból Joll ezredes vezetésével küldöttség érkezik, amelynek feladata, hogy felmérje a határvidék békéjét állítólagosan megzavaró barbárok mozgását. A bíró kissé értetlenül áll az események előtt, hiszen több éve ő felel a városban a rendért, és soha nem tapasztalt túlkapásokat a barbároknak nevezett, de valójában békés, a határvidéken túl élő benszülöttek részéről. Törvénytisztelő polgárként együttműködik a Birodalom képviselőjével, de amikor az ártatlan nomádokat hurcol a város terére, megalázza és halálra kínozza őket, a bírónak elege lesz a színjátékból.

Az ezredes távozását követően maga mellé veszi az egyik megkínzott lányt, majd egy koratavaszi napon úgy dönt, hogy katonái kíséretében visszaviszi őt a nomádok közé. A hosszú, fáradtságos út után ismét Joll ezredes fogadja a városban. A katonák vallomása alapján a Birodalom elleni összeesküvéssel és a barbárokkal való szövetkezéssel vádolják, majd válogatott módszerekkel kínozzák, embertársai előtt a végletekig megalázzák.

Coetzee története örökérvényű kérdéseket feszeget. A mesterségesen kreált külső fenyegetettség és az állami terror általi konfliktuson túl mesterien festi meg az egyéni értékrendek és szemléletek párbaját. Rendkivül érzékletesen ábrázolja a regényben mindvégig uralkodó ellentétet: Joll ezredes (és a Birodalom képviselői) számára az érdek által vezérelt birodalmi igazság terjesztése a fontos, és ezt szolgálja az orwelli diktatórikusságot alkalmazó államgépezet és törvényei, rendelkezései – a bíró az egyéni tisztaságával, tiszta lelkiismeretével, erkölcsi erejével áll szembe mindezzel.

A regény 1980-ban született; a történet, a birodalmi terjeszkedés, az eszmék és a módszerek ismerősnek tűnhetnek úgy a közelmúltból, mint a mindennapjainból – és ez utóbbi ijesztő. A 20. század történelme sajnos számos példával alátámasztja azt, amit Coetzee állít, elég ha a hitleri birodalomra vagy a szovjet államgépezetre gondolunk – de a külső fenyegetettség veszélyének állandó ismétlése napjainkban is ismerősen hangzik, a rabok kínzása és megalázása helyenként ma is az állami szervek fedése alatt történik, és ma is kevés olyan bíró létezik, aki feltenné a kérdést: kik az igazi barbárok?

Az Emma című regény egy viszonylag kései, érett alkotása az írónőnek, 1815-ben jelent meg. A történet a tévedések játéka, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy az értelem oktalan kalandozásának története. A hősnő, Emma Woodhouse egy nagyon – talán túlzottan is öntudatos -, okos leány, aki Highburyben, egy angol faluban él, és miután “sikerült férjet szereznie” a nevelőnőjének, Miss Taylornak, úgy dönt, hogy tovább folytatja a házasságszerzői munkásságát, ezzel boldogítva a kis közösség tagjait , akik a társaságát alkotják és akik között társadalmilag ő áll legmagasabban.

Tudni kell, hogy Jane Austen regényeiben a házasság az az egyetlen állapot, amelyben a nők el tudják képzelni életüket, és ez minden történés, cselszövés, mozgatórugója. A történet hősei általában nem túlzottan okosak, viszont erényeik között tudhatják a derűt, a jóindulatot, a józanságot és bár Jane Austen a romantika korában élt és alkotott, regényeiben a szenvedélyes szerelem helyett az értelem szavára hallgatva találnak, vagy éppen nem találnak egymásra szereplői, természetesen anélkül, hogy saját társadalmi köreiktől túlzottan eltávolodnának és az is kívánatos, hogy a frigy szereplői közül legalább az egyiknek elég pénze legyen a boldogsághoz.

A regény tulajdonképpen a főhősnő, Emma tévedéseinek sorozata, aki bár úgy gondolja, belelát a körülötte lévők érzéseibe és gondolataiba, a valóság ezt jónéhányszor megcáfolja. Az elképzelt és általa kívánatosnak tartott házasságok egyáltalán nem jönnek létre, a szereplők gyakran teljesen mást éreznek, mint amit Emma lát, vagy látni vél, és bár jóindulattal és nagy magabiztossággal cselekszik, barátjának Mr. Knightleynek megróvó vagy tanácsot adó szavaira nagyon is szüksége van. A végkifejlet homlokegyenest különbözik Emma elképzeléseitől, tartogat néhány meglepetést és, hogy morális tanulság nélkül se maradjunk, rájövünk, hogy a szenvedély káros és fölösleges, és mindig elnyeri méltó büntetését, a józan gondolkodás pedig méltó jutalmát. A regény végén pedig egy megváltozott Emmát ismerhetünk meg, aki levonta tévedéseiből a megfelelő tanulságokat, és most már sokkal okosabban, megfontoltabban folytatja életét.

A brit és az amerikai hírszerzés megtudja, hogy az al-Kaida egy nagyszabású terrortámadásra készül. Azt viszont nem tudják, hogy mikor, hol és milyen formában fognak lecsapni a terroristák. Az al-Kaidán belül nincs informátora egyik szervezetnek sem, beépíteni is lehetetlen bárkit is. Legalábbis elsőre úgy tűnik. Aztán jön a mindent megmentő ötlet: Mike Martin ezredes az egykori tálib-vezér Izmat Khan bőrébe bújva belopózik Afganisztánba, míg az igazi Khant Guantánamo Bayben őrzik. Az ezredes mozgását műholdak segítségével követik az ellenséges területen, de nagyon elővigyázatosnak kell lenniük: az afgánok különösen óvatosak azon honfitársaikkal szemben, akik korábban amerikai kézre kerültek. A tapasztalt Mike Martin minden téren sikeresen alakítja Izmat Khant, de egy napon szem elől tévesztik az amerikai műholdak is.

A történet aktuális problémával foglalkozik, a cselekmény mindvégig izgalmas, Forsyth pedig ismét bizonyítja, hogy a hírszerzés világának ábrázolásán túl nagy mestere a tollforgatásnak, az egyén megrajzolásának, a több szálon futó események nagyszerű vezetésének. Minden más ismerős lesz azoknak, akik olvasták Forsyth egy korábbi könyvét, az Isten öklét. Mike Martin ezredes immár másodszor jelenik meg a téren (az Isten öklében szintén ő játssza a főszerepet), és a feladata most is hasonló: az ellenség ruhájába bújva (jelen esetben tálibnak öltözve) belopakodni a “front mögé”, megszerezni a kívánt információt, megoldani a problémát. Személy szerint fenntartással kezelem az olyan történeteket, ahol mindig ugyanaz az ügyeletes jófiú, és végül mindig tökéletesen megoldja a rábízott feladatot, Forsythnak viszont Az afgánt még meg lehet bocsátani; egyrészt az egészen újszerű, aktuális történet magával sodor, másrészt Forsyth lebilincselő stílusa sem engedi, hogy ráhúzzuk a sablont Mike Martin ezredesre. A végére pedig azt is sejteti, hogy Mike Martinból őmaga sem akar folytatásos hőst kreálni, és érezni, hogy az ezredesnek valóban ez lehetett az utolsó bevetése.

Évekkel ezelőtt, amikor megjelent Magyarországon Jodi Picoult könyve, elolvastam a tartalmát valami Pesti Estben vagy Exitben, és el akartam olvasni a könyvet. Kicsit drágának számított az akkori pénztárcámnak, úgyhogy nem tudtam megvenni, a könyvtárban meg soha nem volt bent. Most, évekkel később, végre megszereztem (könyvtárból), és végre el is olvastam. Habár a könyv olvastatja magát, én direkt letettem néha, hogy tovább tartson. El se hiszem, hogy egy hét volt, mire elolvastam. Ha hagytam volna magam elcsábítani, két nap alatt végzek vele.
Egy tizenhárom éves kislány a történet főszereplője, aki az egyetlen tökéletes donor a nővérének, aki a leukémia egy ritka fajtájában szenved. És mindez nem véletlen, a szülei ezért hozták létre őt, Annát, hogy megmentse a nővérét. A történet számunkra ott kezdődik, hogy Anna elhatározza, bepereli szüleit: mostantól ő akar dönteni a saját testéről.
Szülők, akiknek figyelniük kéne mindhárom gyerekükre, és helyesen kéne dönteniük mindegyik sorsáról, egy kislány, aki kétéves ora óta a halállal néz szembe nap mint nap, és a húga, aki születésétől fogva láthatatlan. Egy ügyvéd, aki 18 éves kora óta nem enged magához közel senkit, és egy jogi gyám, aki azóta magányos, mióta egy ügyvédnek tanuló férfi el nem hagyta minden magyarázat nélkül az érettséginél. És a szálak persze összeérnek.
Ez is egy olyan könyv, amit mindenkinek tudok ajánlani, mert van benne humor (az ügyvéd magyarázatain, hogy miért van szolgálati kutyája, nagyon jókat nevettem), szerelem, barátság, és rengeteg kérdés: mi mit tennénk a helyükben? Nincs tökéletes válasz.

“Az egyik hálaadáson, amikor Kate éppen nem volt kórházban, eljátszottuk, hogy normális család vagyunk. Megnéztük a felvonulást a tévében, amikor egy óriási lufi elszabadult, s egy trükkös légáramlat felcsavarta a közelekedési lámpára Manhattan szívében. Nem üveges szószt ettünk az ebédhez, hanem mi csináltuk a húshoz a mártást. Az anyám az asztalra tette a pulya mellcsontját, hogy ketten a családból törjük el, s kívánjunk valamit, mi pedig küzdöttünk rendesen a csonttörés jogáért. Végül Kate meg én lettünk a nyertesek. Amíg a jó fogást kerestem a csont egyik végén, az anyám hozzám hajolt, és a fülembe súgta: “Tudod, ugye, hogy mit kívánj…?” Úgyhogy szorosan lehunytam a szemem, és arra összpontosítottam keményen, hogy Kate állapota megint javuljon, bár eredetileg egy saját CD-lejátszóra gondoltam. Nem én ynertem a csonthúzkodásban, s ez egy kis undok elégtétellel töltött el.”

Az Egyesült Államok leköszönő elnöke órákkal azelőtt írja alá Joel Backman, a hírhedt washingtoni politikai manipulátor vitát kavart kegyelmi kérvényét, hogy távozik a Fehér Házból. Backman a legutóbbi hat évet egy szövetségi börtönben töltötte, az elnöki döntés következtében azonban egy katonai teherszállító repülőgép fedélzetén az éj leple alatt kicsempészik az országból. Új nevet, személyazonosságot és lakóhelyet kap Olaszországban. Azt senki sem tudja, hogy az elnök csak azért hagyta jóvá az utolsó pillanatban benyújtott kérvényt, mert iszonyatos nyomás nehezedett rá a CIA részéről.

Backman korábban olyan titkok birtokába jutott, amelyek kikezdhetik a világ legfejlettebb műholdas megfigyelő rendszerét. Nem volt hajlandó megosztani információit senkivel, ezért került börtönbe. A különös szabadulás utáni új élete Olaszországban aztán úgy alakul, ahogyan azt mások szeretnék. A Központi Hírszerző Szolgálat ugyanis kiszivárogtatja a hollétét az izraelieknek, az oroszoknak, a kínaiaknak és a szaúdiaknak, és vár. Arra a kérdésre szeretnének választ kapni, hogy ki fog végezni a férfival.

A könyvben benne van minden, ami egy izgalmas regényhez szükséges. Ennél több is: A manipulátorral Grisham olyan területre merészkedett, amit – saját bevallása szerint – nem ismer. Teljesen eltávolodott a tárgyalóteremtől, ebben a regényében nincs ügyvéd, nincs bíró, nincs esküdtszék. Vannak viszont kémek, titkosszolgák, konspiráció, fedett akció – csupa izgalmas dolog. Az utószóban bevallja: „Jogi képzettséget szereztem, a műholdakhoz meg a kémkedéshez nem is konyítok. (…) Úgyhogy ez mind csak kitalálás, emberek. Vajmi keveset tudok kémekről, elektronikus földerítésről, műholdas távközlésről, okostelefonokról, poloskákról, lehallgatásról, mikrofonokról és azokról az emberekről, akik ilyesmikkel bánnak.” Ennek ellenére, Grisham írói képességeinek köszönhetően, a regény nagyon izgalmas, helyenként nagyon is életszerű. Bevallom, a fülszöveget elolvasva mégegyszer megforgattam a könyvet a kezembe: biztos, hogy ezt nem Forsyth írta?!

Persze feltűnt már a felénél, hogy keveset tud a kémkedésről – vagy inkább fogalmazzak úgy: kevesebbet, mint LeCarré vagy Forsyth . A történet helyenként veszít a lendületéből, a romantikus szál bevonása pedig ugyanúgy nem vall Grishamre, mint ahogyan nem passzol a műfajhoz sem. A regény mindvégig élvezhető maradt, nem tagadom, de nekem kissé furcsa volt a bolognai „városnézés” és a „gasztronómiai utazás”. Persze Grishamnek ezt el lehet nézni anélkül is, hogy ő megmagyarázná az utószóban. Én úgy fogtam fel, mint az ő próbálkozását egy kissé más műfajban. Megéri elolvasni.