A nemrég elhunyt J. D. Salinger legismertebb művéről, a Zabhegyezőről általában kétféleképpen vélekednek az emberek: az egyik tábornak tetszett a könyv, alapműnek nevezik, kötelező olvasmányként beszélnek róla, a másik felének pedig egyáltalán nem nyerte el a tetszését, egyesek felteszik a kérdést is, hogy minek ez a nagy felhajtás a könyv körül. Bevallom, én sem tartom minden idők egyik legjobb regényének, de különlegessége miatt nem éppen feledhető mű.

Akaratlanul is párhuzamot véltem felfedezni a főhős Holden és pár másik amerikai regény főszereplője között. Bret Easton Ellis sorozatgyilkosa, Daniel Keyes szellemi fogyatékosa és William S. Burroughs narkósa mind-mind egyes szám első személyben mesélik el a történetüket, s mindegyikük a társadalom egy olyan képviselője, aki valamilyen okból a peremen található. Salinger művében mégis az a különleges, hogy Holden egy egész generációt képvisel, az egész társadalom nehézségeivel találja szembe magát.

A regény főszereplője egy 16 éves srác, akit éppen most rúgtak ki a negyedik iskolából. Szerdán kellene hazaérkezzen a szüleihez a téli szünidőre, de őt már pénteken elbocsájtják az iskolából. Nincs kedve idő előtt hazamenni, és a hírt közölni, ezért úgy dönt, hogy szerdáig New Yorkban fog csavarogni. A történetet ő meséli el.

A történet az 50-es, 60-as évek Amerikájában játszódik, a főszereplő életszemléletén keresztül pontos képest kapunk a háború utáni amerikai társadalom értékrendjéről, hétköznapjairól, problémáiról. Az emberek egyféle jólétben élnek, a felnőttek mintha nem érzékelnék a fiatal generáció problémáit, a fiatalok pedig úgy érzik, semmi dolguk az életben, nem találják a helyüket, isznak, alszanak, szórakozóhelyekre járnak, céltalanul tengődnek, nincs elképzelésük a jövőről, s csak annyit tudnak, hogy nem szeretnének olyanok lenni, mint a szüleik. Rideg, szeretet nélküli világ ez, ahol egy olyan érzékeny fiú, mint a főszereplő Holden, magányosnak, szomorúnak és elkeseredettnek érzi magát, minden lehangolja, értelmetlennek látja a jövőjét, nem tud örülni semminek. Az egyetlen örömét kishúgában, Phoebe-ben leli, mellette mosolyogni is tud, ha rágondol, szeretetet érez, az ő szavára hallgat. Phoebe az, aki szembesíti Holdent a saját problémájával, amikor rávilágít arra, hogy a fiú valójában nem tud egyetlen dolgot mondani, aminek szívből örülne, és nem képes megfogalmazni, hogy mi is szeretne lenni. Aztán persze kiböki: azt szeretné legjobban, ha egy zabtábla közepén ő lehetne az, aki megfogná a semmittevő srácokat. Ő lenne a zabhegyező. (Angolul the catcher in the rye.)

Én hozzászoktattam magam, hogy az ilyen és hasonló címmel felfuttatott könyvek olvasásához nulla, azaz nulla elvárással fogjak hozzá. Most sem számítottam arra, hogy Louis Freeh majd éppen ebben a könyvben vallja be, hogy a modern világ legfejlettebb titkosszolgálatait hogyan cselezte ki egy szakállas arab a Tora Bora barlangjaiból irányítva, és mi vezetett 9/11-hez. Ha te sem ezt keresed a könyvben, akkor nem fogsz csalódni.

9/11 kérdése persze kikerülhetetlen

Louis Joseph Freeh esetében is. Freeh 1993 szeptembere és 2001 júniusa között vezette az FBI-t, az Oszama bin Laden irányította al-Kaida pedig éppen ebben az időszakban készítette elő 9/11-et, és akkor a többi al-Kaida akcióról kukkot sem szólok – Freeh is csak alig fél fejezetet szentelt a témának egy 300 oldalas könyvben. A 9/11 című fejezetben leginkább magyarázkodik Mr. Freeh – persze, ezt akarjuk hallani valamennyien, a magyarázatot. Na de szerintem magyarázatból az édeskevés, hogy hányszor kérték a Kongresszustól a költségvetés módosítását, hogy mikor jelentette a repülésbiztonsági bizottságnak, hogy a légiközlekedés mely pontokon sebezhető, vagy hogy mennyire gyatrán állt az FBI a technikai fejlesztések terén – mert akkor azt hiszem, hogy Freeh egy gyenge elnöke volt az FBI-nak, ha ő látta, hogy fenyeget 9/11 veszélye, de a bürokrácia hálóján nem tudta átverekedni magát. Egy vezető erre képes kellene legyen. A csapnivaló technikai felkészültség pedig végképp halvány magyarázat, ha hozzáveszem, hogy a National Geographic úgy jellemezte Freeh-t, mint aki „idegenkedett a számítógépektől, nem használt e-mailt, és nem tett semmit annak érdekében, hogy az FBI régi és gyenge számítógépes rendszerét fejlessze.” Louis J. Freeh válasza erre a könyvben: „Sajnálom például, hogy talán nem győzködtem eléggé a Kongresszust az FBI technikai fejlesztésének szükségességéről. Ennek következtében szeptember 1-én délután és este gyorspostával kellett szétküldenünk a gyanúsított terroristák fényképeit, mert nem voltak olyan számítógépeink, amelyeken fényképeket tudtunk volna továbbítani.” Ehhez inkább nem fűzök hozzá semmit.

De akkor mi jó ebben a könyvben?

kérdezheted. A fenti bekezdésben leírtak ellenére nekem tetszett a könyv. Nem tetszett, ahogyan 9/11-ről ír a 9/11 c. fejezetben, a többi viszont rendben van. Megpróbáltam más szemszögből vizsgálni, és rájöttem, hogy a címmel van a baj. Az FBI főnöke voltam arról kellene szóljon, hogy mit tett az FBI főnökeként, az viszont kevesebb, mint a könyv fele. A 300 oldalas dokumentár nagyobbik részében arról ír, hogy mit tett a szervezett bűnözés ellen, milyen módszerekkel dolgozott ügyészként és FBI ügynökként, de külön fejezetet szentel annak, hogy milyen neveltetésben volt része, és az FBI múltját is vázolja. Ezeken a területeken kifogástalannak találtam a könyvet, az olasz és az olasz-amerikai maffia elleni hadjáratot pedig egészen érdekfeszítően írja le.

A könyvből egy őszinte, igazságos Louis Freeh-t ismerünk meg, aki feleségével 6 fiúgyereket nevel, s akinek az FBI igazgatói széke mellett mindig jutott ideje a családjára is. Ez példaértékű és dícséretes, emberségből jeles. Az FBI elnökeként viszont elég sok kérdést hagyott válasz nélkül.

Steven Saylor regénye több mint 2000 évvel ezelőttre repít vissza a történelemben és egy megtörtént, valós gyilkosság körüli nyomozás rejtelmeibe avat be. Időszámításunk előtt 80-ban, szeptember idusán brutálisan meggyilkolják Sextus Roscius patert, a gazdag földbirtokost, a példátlan bűncselekménynek pedig egyetlen gyanusítottja van: az áldozat fia. A vádlott tárgyalására a Rostrán kerül sor az elkövetkező év márciusának idusán, ifjabb Sextus Roscius védelmét pedig nem más, mint Marcus Tullius Cicero látja el. Krisztus előtt 79-ben járunk, Rómát a diktátor Lucius Cornelius Sulla irányítja, de feltűnnek még olyan valós történelmi alakok, mint Tiro(Cicero rabszolgája), Caecilia Metella (Sulla egy korábbi feleségének a rokona) vagy maga Lucius Cornelius Chrysogonus is, az egyiptomi származású, felszabadított rabszolga, Sulla kegyeltje, akiről a korabeli írások is megemlítik, hogy belekeveredett a Sextus Roscius-féle perbe, és akiről szinte semmilyen feljegyzés nem maradt az utókorra a pert követően.

A regény főszereplője mégsem a fent említett történelmi személyiségek egyike, hanem egy bizonyos Gordianus, Róma egyetlen magánnyomozója. Őt bízza meg Cicero azzal a feladattal, hogy kiderítse az igazságot idősebb Sextus Roscius meggyilkolása körül – a cselekmény csak pár nappal azelőtt történik, hogy a diktátor Sulla végül lemond a hatalmáról. Ahogyan Gordianus egyre és egyre mélyebbre ás az igazság felkutatása céljából, annál sűrűbben teszi ki saját magát az életveszélynek. Kiderül, hogy ifjabb Sextus Roscius sem az a ma született bárány, de az a tény, hogy részegen a kiskorú lányait rendszeresen molesztálja, eltörpül mindaz mellett, amire Gordianus bukkan. Az ifjú nyomozó a munkája során olyan szálakat fedez fel, amelyek egyre magasabb körökbe vezetnek, jogtalan törvényen kivüli helyezésekre derül fény, az ügyvéd Cicero végül magát Chrysogonust vádolja meg korrupcióval, és a Rostrán Sulla nevét is ki meri ejteni – amire korábban a Fórumon nem volt példa. A végére Saylor tartogat még egy kötelező, ám előre látható csavart – és szemtanúi lehetünk Cicero első védőbeszédének is.

Ha az első bekezdés azt az érzést keltette benned, hogy itt egy unalmas, 2000 éves történelemleckével van dolgunk, akkor nagyot tévedtél. A Római vér igazi krimi – Steven Saylor pedig egy vérbeli regényíró, ahogyan azt a Boston Globe is írta róla. A történet egyetlen pontján sem fullad az unalomba, a történész Saylor pedig gondosan ügyel a történelmi adatokra, a feszültség adagolására és arra, hogy egy 21. századi olvasónak ne jelentsen gondot a két évezreddel ezelőtti történet megértése. Mindezek mellett fontosnak tartom megemlíteni a korabeli Róma ábrázolását is: a sorok között olyan módon festi meg a várost, a római építészetet, Róma lakóit és azok viseletét, hogy az olvasónak az az érzése támad, hogy nem is egy könyvet olvas, hanem egy tökéletes díszletbe bújtatott hiteles dokumentumfilmet néz valamelyik Discovery-csatornán.

Kurt Vonnegut írói munkásságának főműve, Az ötös számú vágóhíd igazán az a könyv, amely nem hagy hidegen. Szinte minden oldalon találsz valamit, amin sírni kellene – és szinte minden oldalra jut valami, amin röhögni muszály. Az biztos: a második világháború szörnyűségeit így még nem láttatta senki, és megkockáztatom, hogy nem is fogja.

Vonnegut valós, átélt események hatására írta meg a könyvet, igaz, saját bevallása szerint húsz év kellett elteljen ahhoz, hogy egy egész könyvre valót kipréseljen az agyából. Az író 22 évesen harcolt a 106. Amerikai Gyalogos Hadosztály felderítőjeként az európai hadszíntéren, amikor Belgiumban az ardenneki csatát követően német hadifogságba esett. Az amerikai hadifoglyokat a németek Drezdába, a hadászati szempontból semleges műkincs-városba vitték, amely várost az angol- és az amerikai légierő egy éjszaka porig szőnyegbombázott, a gyönyörű városból pedig nem maradt más, mint egy Hold-béli táj. Az amerikaiak a bombázást az ötös számú vágóhíd pincéjében élték túl – a szörnyű élmény mélyen megrázta Vonnegutot.

A regény főszereplője Billy Pilgrim, aki még szinte gyerekként kerül a frontra, eredetileg egy tábori lelkész segédjének a szerepét osztották rá. Mikorra Billy az ezredhez érkezett, azt már megsemmisítették a németek, így estek Billyék német hadifogságba. A történet több síkon bonyolódik, Billy-t ugyanis később, a lánya esküvőjének éjszakáján elrabolják a világűrből érkezett tralfamadoriak, ez miatt kiesik az időből, aminek következtében aztán tetszése szerint utazik az időben előre-hátra. Billy története így a jelenben, a háborúban, majd a háború után, s végül az elképzelt Tralfamador bolygón játszódik. Vonnegut annyira elhatárolódott a megtörtént eseményektől, hogy az egészet egy őrültnek megfestett, skizofrén személy szemszögéből mutatja, s csak a végén ír arról, hogy bizony ő is ott volt, amikor Drezdát porig rombolták a honfitársai, és ezzel mintegy 25 ezer civil életét oltották ki.

A regény végig magában hordozza a háborúellenes hangulatot. Már a bevezetőnek szánt első fejezetben nyíltan bevallja az író hovatartozását: „Megmondtam a fiaimnak, hogy soha, semmi körülmények között se vegyenek részt tömegmészárlásban, és hogy semmiféle ellenség lemészárlásáról szóló hír ne keltsen bennük soha örömet vagy diadalérzetet. Azt is megmondtam nekik, hogy ne dolgozzanak olyan cégnél, amely tömegmészárlásra való szerkezetet gyárt, és hogy fejezzék ki mélységes megvetésüket azok iránt, akik azt hiszik, hogy szükségünk van ilyen szerkezetekre.” A regény egyik legbeszédesebb jelenete mégis az, amikor Billy egy filmet lát visszafelé. A késő éjszakai film a második világháború amerikai bombázóiról szól, és Billy visszafelé azt látja, ahogyan a repülő alakulat hátrafelé repülve elszáll egy lángokban álló német város fölött, a repülők bombakamrái kinyílnak, eloltják az alattuk tomboló tüzet, magukba szippantják a henger alakú tartályokat, amelyek visszakerülnek Amerikába, ott szétszerelik őket, az ásványokat távoli vidékekre szállítják és „elássák a földbe, hogy soha senkinek se árthassanak többé. Az amerikai repülők beszolgáltatták az egyenruhájukat, és középiskolás srácok lettek.” Olyan, mint egy álom. Ennyire érzékletesen még nem mondta el senki, mennyire értelmetlen dolog a háború.

Suzanne Collins regénye Észak-Amerika maradványain játszódik, Panemben. Az ország 12 körzetből áll, mindegyik különböző feladatot lát el, a Kapitólium felügyelete alatt. A 13. körzet lázadása és megsemmisítése után létrejön egy „játék”, az Éhezők viadala. A Kapitólium minden évben kisorsol 24 kiválasztottat az aratásnapi ünnepen; egy 12-18 év közötti fiút és egy lányt minden körzetből, akik részt vesznek a nevelő jellegű, életre-halálra szóló küzdelemben. Győztes természetesen csak egy lehet, Panem lakóinak pedig végig kell nézni a viadalt, élő, televíziós közvetítésen.

A könyv főszereplője Katniss Everdeen 16 éves, apja halála óta családfenntartó. Vadászik, halászik, üzletel, egyedül gondoskodik anyjáról és 12 éves húgáról, az egyik legszegényebb körzetben, a tizenkettedikben. Amikor az aratás ünnepén húgát, Primet sorsolják ki, önként jelentkezik helyette a viadalra, ahova egy olyan 12. körzeti fiúval indul, aki korábban megmentette őt és családját az éhenhalástól. A szabályok szerint jó esetben is csak egyikük térhet haza, de a 12., szénbányász körzet nem arról híres, hogy ottani kiválasztottak nyerik a versenyeket.
Gyors búcsúzkodás után már indulnak is a játékosok a Kapitóliumba, ahol egy látványos felvonulással elkezdődik a műsor. A versenyzők kapnak néhány napot a testi-lelki felkészülésre, interjúkat készítenek velük, hiszen minél népszerűbb, életképesebb valaki, annál többen fogadnak rá mint leendő győztes, és a viadal során támogatják is őt.
Katniss elég jó esélyekkel, a közönség megnyerésével indul neki a viadalnak, ami az interjúk napját követően el is kezdődik, egy meglehetősen beteg valóságshow formájában.
Éhség, szomjúság, fagy, hőség, magány és félelem vár a résztvevőkre a mesterséges, kívülről irányított erdőben, ahonnan élve csak egyikük kerülhet ki.
Abszolút a könyv és Suzanne Collins mellett szól, hogy Az éhezők viadalában az izgalmak, a taktikázás és a lelki folyamatok dominálnak. Ebből további pozitív dolgok következnek. Az egyik, hogy azok is olvashatják, akik frászt kaptak – vagy kaptak volna – a hasonló témájú Battle Royal c. japán alkotás naturalisztikus ábrázolásától. A másik, hogy a könyvből készülő, 2011-re tervezett filmet sem fogják tudni nagyon elrontani, ugyanis ha akarnának se tudnának másfél – két órában csak a véres jelenetekre koncentrálni. Ettől függetlenül a footer.hu azt javasolja, ha izgalmas olvasmányra vágysz, kezdd el a könyvet, mert azt azért nem merik remélni, hogy a film legalább ilyen jó, esetleg még jobb lesz.
A mű „letehetetlenségi faktora” a footer.hu -nál 10-ből 10-es, de minimum 9-es volt, szóval csak okosan! A kiszámíthatónak hitt fordulatok ugyanis nem annyira kiszámíthatóak, a befejezéshez közeledve pedig nem megnyugszik az ember, hanem újabb kérdések merülnek fel benne. Ezzel el is érkeztünk a könyv legnagyobb, de legalább egyetlen „hibájához”: a trilógia második részére még várnunk kell, ha magyarul szeretnénk folytatni a történetet.
Aggodalomra viszont semmi ok, a könyv elolvasása után is van ám feladat: remélni, hogy a filmhez nem a Twilight szerelmespárral vagy valami hasonló „nagyszerű” ötlettel óhajtják megnyerni a közönséget.